2010. április 13., kedd

Az üldözők

Antal Levente: Séta


Álmában nem engedték, hogy elhagyja a várost. Kik? Azt nem tudta. És azt sem, hogy miért. De érezte, ha kiteszi a lábát a lakásból, nagy baj történik. Azok, akik a szökését tervezték – az ő kilétükkel sem volt egyértelműen tisztában –, elhatározták, öregasszonynak maszkírozva menekítik.
Neki viszont mindenképpen látnia kellett a város központját, ahol már hosszú ideje nem járt. Érdekes, fogalma sem volt, melyik városról van szó, de mennie kellett. Elhatározta, besétál, hiszen úgysem ismerik fel. Magára vette a jelmezt, elindult. Az első nagyobb téren, amiről tudta, még nem a belváros, az emberek láttán nyugtalanság fogta el. Visszafordult. Ismeretlen nő csatlakozott hozzá, kérdezte, elkísérheti-e? Megpróbálta lerázni, de aztán rájött, az üldözői közé tartozik. Felismerte őt, és nem mozdul mellőle. Abban a pillanatban iszonyatosan messzinek tűnt az a lakás, amelyet maga mögött hagyott. Valamit tennie kellene, de mit? Gáncsolja el a másikat, és fusson? Hibavalónak találta.
Ebben a kilátástalan helyzetben természetesen felébredt.
Az álmára gondolt, megpróbált magyarázatot találni. Mi lehetett az a börtönérzés, kik az üldözők? A ház, a munka, a család, a mindennapok mókuskereke, amelyből nincs kitörési lehetőség. Igaz, próbál tenni ellene, lázadni, de milyen nevetségesek ezek a suta kísérletei. Hogy nem kel fel korán reggel, hanem a fél délelőttöt az ágyban nyújtózkodja át és csak tíz óra körül kecmereg ki a fürdőszobába. Utána meg rohan, hogy mindent elvégezzen. Vagy az, hogy nem takarít állandóan, az ágyat bevetetlenül hagyja, a poros bútorokon csak mosolyog. Aztán a legváratlanabb időben, késő délután, este, éjszaka portörlőt ragad, és megszállottan igyekszik eltüntetni hanyagságának nyomait. Olyankor úgy viselkedik, mintha az élete függne tőle. Nem várhat reggelig, sőt, még néhány percig sem.
Így lesz ez egészen addig, amíg egyszer, a tükörbe nézve rá nem döbben, a szöktetéshez felesleges őt öregasszonynak álcázni. Már az. És bármikor elmehet.
Talán az álmai is megváltoznak. Üldözés helyett éjszakánként hosszú, nyugodt sétákra indul. Fiatal nőként, gyönyörű ruhában. Ilyenkor olyan karcsú és szép, amilyen sohasem volt. És a ló, amely jámboran, hűségesen követi? Miért nem egy kutya? A kutyákat mindig szerette, a lovaktól viszont egész életében félt.


Írta: Tóth Lívia - Megjelenet a MagyarSzó - 2010 Árilis 13. -i számában.

Az eredeti cikk itt olvasható.